Ritkán fordul elő, hogy a hazai albérletpiacról kemény, mérhető adatokon nyugvó kutatás szülessen – pláne olyan, amelyik egyenesen az ingatlanközvetítők szerepét vizsgálja. Most viszont pontosan ez történt. A CEU és az ELTE kutatói (Váradi Luca, Simonovits Gábor és Simonovits Bori) az első magyarországi nagymintás vizsgálatban mérték meg, mekkora hátránnyal indul egy roma lakáskereső a piacon. Az eredményeket a Telex foglalta össze részletesen, és úgy gondoltuk, a budapesti bérbeadás meghatározó szereplőjeként nem mehetünk el szó nélkül mellette.

Mielőtt bárki félreértené: ez a bejegyzés nem szubjektív véleményközlés, és nem is a „nem vagyok rasszista, de…” típusú mondatok sokadik variációja – pont az ilyen felvezetésekről szól ugyanis a kutatás egyik legkellemetlenebb megfigyelése. Ehelyett a számokat nézzük meg, és megpróbáljuk elmagyarázni, mi mozgatja őket a piac valóságában.

Mit mértek, és mi jött ki?

A Telex beszámolója szerint a kutatók 2025 elején mintegy kétezer magánhirdető és ingatlanügynök bevonásával végeztek országos kísérletet. Albérlethirdetésekre jelentkeztek SMS-ben, az üzenetek egy részében egyetlen plusz mondattal: hogy az érdeklődő roma származású. Minden más szó szerint megegyezett.

Az eredmény önmagáért beszél: a beszámoló szerint míg egy nem roma érdeklődőnek átlagosan két üzenetet kellett küldenie ahhoz, hogy egyáltalán megnézhesse a lakást, addig egy romának kilencet. És ez még csak a megtekintés lehetősége volt, nem a tényleges bérbeadás. A vizsgálat egy másik szakaszában a foglalkozást is feltüntették – és kiderült, hogy hiába jelentkezett a roma érdeklődő jól kereső, magas státuszú szakemberként, így is kevesebb pozitív választ kapott, mint a hasonló végzettségű nem roma jelentkezők.

A kutatás egy másik fontos fogalmat is dokumentált, amit „etnikai adónak” neveztek el: a beszámoló szerint átlagosan 10 százalék körüli, személyes találkozó után akár 20 százalékos felárról van szó, amit egy roma bérlőnek ugyanazért a lakásért meg kell fizetnie.

Miért foglalkozunk ezzel egyáltalán?

Azért, mert a legnagyobb budapesti bérbeadással foglalkozó irodaként a piac napi szintű valóságát látjuk, és a cikkben leírt jelenséget mi is ismerjük. Nem tagadjuk, és nincs is értelme tagadni: a számok egyértelműek. Saját tapasztalatunk egyébként egybecseng a kutatás egyik megfigyelésével – az esetek nagyjából felében a roma származású érdeklődők már az első kapcsolatfelvételkor maguktól jelzik a származásukat, jellemzően épp azért, hogy elkerüljék a felesleges köröket és a kellemetlen helyzeteket.

Fontos ugyanakkor kontextusba helyezni: ez a jelenség nem az albérletpiac sajátja, hanem rendszerszintű. Az albérletkeresés csak az egyik felület, ahol láthatóvá válik valami, ami vélhetően a társadalom számos más szegmensében is jelen van. Ebből következik, hogy egyetlen piaci szeletet önmagában nem lehet „megjavítani”. A valódi elmozdulás kizárólag széles körű, társadalmi szintű edukációval képzelhető el. Amíg ez nincs meg, addig marad az, amit a kutatás etnikai adóként ír le.

Honnan jön az „etnikai adó”? – A piac mechanikája

Érdemes megérteni, hogyan termelődik ez az árkülönbség, mert nem feltétlenül egyéni rosszindulat áll mögötte – sokkal inkább a kereslet és a kínálat működése. A jó ár-érték arányú lakásokra sok a jelentkező, így a bérbeadó válogathat, és ilyenkor a döntés jó eséllyel szimpátia alapján dől el. A meglévő társadalmi előítéletek miatt ebben a versenyben a roma bérlő gyakran alulmarad.

Tapasztalatunk szerint épp ezért ott tud egy roma bérlő nagyobb eséllyel „befutni”, ahol az ár-érték arány nem kifejezetten piaci: a rosszabb állapotú vagy a kínálatához képest drágább lakásnál eleve kevesebb a jelentkező, kisebb a verseny, így nagyobb az esélye annak, aki máshol hátrányból indul. Vagyis a hátrány gyakran nem nyílt elutasításként jelenik meg, hanem abban, hogy ugyanazért a pénzért rosszabb minőséghez, vagy ugyanazért a minőségért magasabb árhoz jut hozzá az, akit a piac máshol kiszorít.

A kockázat oldala – amiről kevesebb szó esik

A teljes képhez hozzátartozik egy olyan szempont is, amit a bérbeadói oldal felől fontos megérteni. A hazai jog – a birtokvédelem és a kilakoltatási moratórium révén – erősen védi a beköltözött bérlőt. Hogy ez jogpolitikailag jó vagy rossz, arról most nem nyitunk vitát; tényként kezeljük. A gyakorlati következménye viszont az, hogy nemfizetés esetén a bérlő akár hónapokig az ingatlanban maradhat, és a tulajdonosnak nagyon kevés legális eszköze van a helyzet gyors rendezésére. Ha pedig az óvadékon túli kár keletkezik, annak behajtása is nehézkes: peres út, végrehajtás, és csak akkor érdemi az egész, ha egyáltalán van miből behajtani.

Ebből az következik, hogy a bérbeadók többsége érthető módon a kockázat minimalizálására törekszik. És itt csukódik be a kör: mivel a magyar társadalomban – ahogy a kutatások is mutatják – jelentős és tartós előítélet él a romákkal szemben, a bérbeadók egy része a roma bérlőt hatványozottan magas kockázatúként éli meg, függetlenül attól, hogy ezt az adott személy bármivel indokolná. Így rakódik egymásra a jogi környezetből fakadó, racionális kockázatkerülés és a társadalmi előítélet – és ennek a kettőnek a találkozása termeli azt a hátrányt, amit a kutatás számokban kimutatott.

Mit üzennénk a lakáskeresőknek?

Egy dolgot fontosnak tartunk leszögezni: azt nem javasoljuk, hogy a folyamat hazugsággal vagy elhallgatással induljon. Annak rossz szájíze lesz – és nem csak erkölcsi értelemben. A bérlés tartós jogviszony, hónapokra, sokszor évekre szóló együttműködés, amelyben menet közben mindig adódnak közösen megoldandó helyzetek. Ehhez jó viszony kell, az pedig nem épülhet egy kínos kezdetre.

A nyílt lap és az egyenesség paradox módon sok felesleges kört megspórol – elsősorban magának a bérlőnek. Aki előre tisztázza a helyzetét, az csak olyan ingatlanokat fog elmenni megnézni, amelyeket ha megtetszenek neki, ki is tud venni. Nem veszít el napokat, utazást, szabadnapot olyan megtekintésekre, amelyekből eleve nem lehetett volna szerződés.

Hová vezet mindez?

A kutatás legértékesebb hozadéka talán nem is egy-egy szám, hanem hogy a problémát kiemelte az „érzések” homályából, és tényekké fordította. Ez az a pont, ahonnan egyáltalán el lehet kezdeni beszélni a megoldásról – legyen szó a szakma képzéséről, a jogi keretek kiszámíthatóságáról, vagy arról a lassú, de egyetlen járható útról, ami a társadalom egészének szemléletformálása.

Mi a magunk részéről annyit tehetünk hozzá, hogy nem söpörjük a szőnyeg alá: megnézzük a számokat, kimondjuk, hogy a jelenség létezik, és igyekszünk őszintén elmagyarázni, mi mozgatja a piac döntéseit. A többi már közös felelősség.

A kutatást ismertető cikk teljes terjedelmében itt olvasható: Telex – „Nem vagyok rasszista, de romáknak nem kiadó”